A 2020-as év sok szempontból hozott változást az életünkbe. Áldozataivá váltunk egy ismeretlen kór hozta változásnak, amely kivétel nélkül mindannyiunk életére hatással volt. Bár reakcióink mértéke nem mindig volt arányban traumáink súlyosságával, kétségtelen, hogy a változás felborította mindannyiunk addig megszokott életét. Az áldozat szó jogi értelmezésben mindenkire vonatkozik, aki bizonyítani tudja, hogy megkárosították, pszichológiai értelemben viszont sokkal tágabban értelmezhető. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen éltük meg ezt a nem várt periódust. Sokan, akik amúgy nem szeretik munkájukat, még azok is lázadoztak egy idő után annak hiányából adódóan. Tény, hogy mindenkitől áldozatokat követelt a vírus okozta változás.
Az, hogy ki miként reagált ebben a krízishelyzetben, nagyban függött az egyéni rezilienciától. Ha egyszerűen szeretnénk ezt a fogalmat értelmezni, akkor úgy fogalmazhatnánk, hogy „ami nem öl meg, az megerősít, vagy erősebbé tesz”. Mindenkinek eltérő ezen védekező mechanizmusa. Azok, akiknek van elég belső útravalójuk és biztonságot nyújtó élményük, különösebb maradandó trauma nélkül átvészelnek egy ilyen krízishelyzetet, akkor is, ha az hetekig eltart.
Azonban ezek azok a helyzetek, amelyek nem jelentik be előre, hogy jönni fognak, nem tudunk felkészülni rájuk, ezért kibillenthet, leteríthet, káoszba taszíthat lelkileg, anyagilag, mentálisan egy ilyen élethelyzet bárkit. Gyakori, hogy ideig-óráig elveszítjük valóságérzetünket. Azonban ezek átmeneti állapotok, egy kiegyensúlyozott felnőtt, ha mindezeket át is éli, képes realisztikusan mérlegelni, s arra koncentrálni, hogy mielőbb kilábaljon ebből a nem kellemes kényszerállapotból.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek félelmei. Ebben az időszakban mindannyiunknak szembe kellett néznünk saját félelmeinkkel. Először azzal szembesültünk, hogy egy olyan vírus kényszerítette térdre a világot, amelyről nem tudni, kire milyen hatással lesz. Hiszen volt, aki észre sem vette, hogy vírushordozó, mások viszont, szűkebb-tágabb környezetünkben, belehaltak. A tehetetlenség vagy bizonyos dolgok ismeretének hiánya sok félelmet és frusztrációt keltett mindenkiben.
Nemcsak magunkat, de szeretteinket, hozzátartozóinkat is féltettük. Félelmeinket tovább tetézte az anyagi biztonságunkon való állandó gondolkodás, hiszen a kényszerállapottal jövő kijárási tilalom együtt járt munkahelyek felfüggesztésével vagy megszüntetésével. Sokakat úgy ért egyik napról a másikra a leállás, hogy nem volt anyagi tartalékuk. Ha ez még a munkahely megszűnésével is társult, akkor a lelkieken túl komoly megélhetési aggodalmakat is okozott.
A bezártság, a kijárási tilalom tehát önmagában is sok félelemmel, a krízisállapot érzetével költözött be az otthonokba. De az addig sokak által megszokott mindennapi rohanásos életvitel előnye is ellenünk fordult, hiszen mikor reggeltől estig úton voltunk, nem volt időnk „leülni” önmagunkkal. Ez most ebben az otthon maradásban ránk kényszerült. Ilyen helyzetekben felerősödtek mindazon lelki folyamatok, melyek amúgy is bennünk voltak, csak nem kerültek előtérbe, vagy elfojtottuk őket. Előjöttek fóbiáink, szorongásaink, önismereti problémáink. Ilyenkor azok a szerencsésebbek, akiknek van családjuk, vannak gyerekeik, még akkor is, ha ők ezen bezártságban nem így látták vagy gondolták. Akik egyedül vannak, azokban ilyenkor felerősödik a magukra hagyottság érzése, talán nekik a legnehezebb. De a két- vagy többtagú családok valódi viszonyrendszere is kibontakozik. Megkockáztatom, hogy a valós viszonyhelyzetek ilyenkor rajzolódnak ki a maguk reális valóságában a legláthatóbban. Az értékes, minőségi kapcsolatok megerősödnek, megszépülnek, a gyenge pilléreken ülő, erőltetett kapcsolatok pedig meginognak, felszínre törnek a lappangó feszültségek. Ennek alapján egy ilyen krízishelyzet egyfajta kapcsolati minőségmérő is. Próbára tesz minden kapcsolatot, vizsgáztat minket türelemből, szolidaritásból, önfeláldozásból, alázatból, kompromisszumkészségből, és szeretetből.
Segít abban is, hogy elkerülhetetlenül mérleget vonjunk saját életutunkról, életminőségünkről, értékrendszerünkről, rövid és hosszú távú céljainkról.
S nemcsak magánéleti érintettségről van itt szó, hanem a szakmaiságról is. Jó alkalom volt mérlegelni, hogy ilyen téren a helyünkön vagyunk-e. Sokan mondhatnák most, hogy mikor éhes az ember s meg kell venni a kenyeret, bármilyen munka jó, amivel annak árát megkereshetjük, azonban cáfolnom kell ezeket a válaszokat. Hiszem, hogy azt a munkát érdemes űzni, amelyikben boldognak érezzük magunkat, amit szívesen s örömmel tudunk végezni. Ezen időszak talán sokaknak erre is jól szolgált, végig tudták gondolni, hogy ilyen szempontból hol tart az életük, s mi az, amin változtatniuk kell. Hiszen a mai világban mindenütt az állandó tanulásról beszélnek, soha nem dőlhetünk hátra, s bármit is csináljunk, soha nem késő gyökeresen változtatni, ha a változás elsősorban nekünk, de nem utolsósorban családunknak is jobbat hozhat. Akik elvesztették munkahelyüket, a pillanatnyi elkeseredésen túl tudatosítaniuk kellett, hogy az élet nem állt meg. Ha megszűntek munkahelyek, akkor majd újak jönnek létre, s aki dolgozni akar, az boldogulni tud majd a továbbiakban is. Akik otthoni munkára vagy otthonról dolgozásra kényszerültek, azoknak sok újdonsággal kellett szembesülniük. A nem mindig elégséges műszaki háttéren kívül a család sem mindig könnyíti meg a munkafolyamatot. Természetesen nem rossz vagy nehezítő szándék vezérli ilyen esetekben a családtagokat, hanem nehéz átírni a megszokott viselkedési szokásainkat. A kisgyerekek amúgy sem tudnak mit kezdeni azzal, hogy ne menj most be, ne beszélj vagy ne szaladgálj ott. A munkahely teremt egyfajta légkört, amelyet nem vihetünk teljességében haza. Egy másik fontos tényező, hogy kevés emberben van meg az a fajta komolyság és következetesség, hogy annyi időt, akkor és úgy teljesítsen otthonról, mint a munkahelyén, mert az azt követelné tőlünk, hogy elvonatkoztassunk teljesen az otthontól, de erre nagyon nehéz értelmileg, mentálisan és fizikailag átállni.
Kutató szakemberek szerint azok viselik el a legjobban ezeket a krízishelyzeteket, akik meghatározott napirendet állítottak fel maguknak, s azt be is tartották. Ez több szempontból is fontos lehetett. Elsősorban a felállított napi rutin egyfajta pszichés biztonságérzettel társult. Emellett a rendszer a testi egészségnek is a javára vált. Hiszen ennek alapján nem kezdünk el rendszertelenül étkezni, túl sokat feküdni, nem marad el a az igény a szükséges mozgásra. A napi rutin segít a mentális frissesség megtartásában is, mert ha nem tervezzük meg a tevékenységeinket, hajlamossá válunk a semmittevésbe süppedni, s nem vesszük észre, hogy az idő elfolyik.
Minden fentebb említett tény hatással volt, van ránk ma is. Hatással van a mindennapjainkra, és a jövőnkre. De jó hír, hogy a krízishelyzet kirobbanásának kezdetén vagy folyamatában, ha nem is ma, de a közeljövőben, elgondolkodhatunk mindezeken. Meg vagyunk-e elégedve magunkkal? Viselkedésünkkel? Reakcióinkkal? Mit tettünk magunkért, másokért ebben a folyamatban? S ameddig egészségünket féltettük, más területeken tettünk-e magunkért bármit is a hétköznapokban? Hiszen önmagunkat építeni, fejleszteni soha nem késő. Egy feltétele van csupán: bátorság. Őszintén szembenézni önmagunkkal, s ha ezt megtettük, a változtatás csakis rajtunk múlik, mert minden döntésünknek következményei vannak. Tegyünk azért, hogy ezeket a következményeket büszkén viselhessük és vállalhassuk.