Feneketlen a múltnak kútja… Szék népi építészetének dokumentumai

Szék, ez az akkoriban igencsak eldugott, nehezen megközelíthető mezőségi falu a magyarországi fiatalok körében a hatvanas, hetvenes évek fordulóján erőteljes, élő néphagyománya, viselete, zenéje és tánca okán vált ismertté. Szinte minden Erdély-járó magyar fiatalember megfordult itt, sokan közülük rendszeresen visszatértünk Székre. Visszatértünk, mert itt megtaláltunk mindent, amire egy fiatal embernek szüksége van, kalandot, romantikát, bizonyosfajta egzotikumot, értékes és tartós emberi kapcsolatokat, vidámságot és kikapcsolódást, de megtaláltunk még valami, ezeknél sokkal fontosabb dolgot, a múltunkat, a gyökereinket, a szilárd alapokat, amelyekre egy egész élet, egy sokkal egészségesebb társadalom épületét fel lehet húzni. És találkoztunk egy régen elvesztett vagy inkább sohasem volt, mert odahaza nem lehetett dologgal, az identi­tásunkkal. Azzal, hogy magyarnak lenni jelent valamit, hogy valahová, és éppen a magyarsághoz tartozni igenis nagyon jó dolog.
Szék, ez a hagyományait szigorúan, pontosan és nagyon sokáig megőrző falu különösen alkalmas volt ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzésére és ezeknek az érzéseknek roppant intenzív módon való átélésére. Hiszen már Kolozsváron lehetett látni a leányokat a Telefonpalota mögött, a Malom-árok mellett, a kimenőnapjukon korzózni, énekelni és táncolni szépséges, fekete-vörös viseletükben, fekete fejkendőjükkel, amelyben valahogyan mindnyájan kicsit öregebbnek látszottak, de méltóságteljes tartásukat és mozgásukat mindig ellensúlyozta a vidámságuk, hiszen fiatalok voltak ők is, akárcsak mi.
A legényekkel már inkább a táncban találkoztunk, ahol annak ellenére nagyon jól megértettük egymást, hogy a világaink között meglehetős távolság létezett. Együtt ittunk, dohányoztunk, táncoltunk és beszélgettünk azokról a dolgokról, amelyek mindannyiunkat érdekeltek, lányokról, munkáról és a jövőről.
A viselet, a zene, az ének és a tánc mindegyikünk számára a legnagyobb vonzerőt képviselték, a tárgyi kultúra – talán a szövés és a hímzés kivételével – és az építkezés ezek mellett kissé háttérbe is szorultak.
Mint a népi építészet iránt érdeklődő és igencsak fogékony építészhallgatót megragadott ennek a nem túl jellegzetes és szép, míves részletekben korántsem bővelkedő falusi építkezésnek a sajátos szépsége.
Az a szépség, amely a funkcionális tisztaságban, a puritán megvalósításban és a formák sokszor spontán és elnagyolt, de mindig tiszta, karakteres, szigorú voltában nyilvánult meg. Az a szépség, amely bizony itt-ott a romantika, a rácsodálkozás, néha a szánnivaló, de mégis valahogyan büszke szegénység fővárosi szemünkre illesztett rózsaszínű szemüvegén át látszott csak szépségnek. És mégis...
Az építés, az építészet mindig is a legalapvetőbb, legtermészetesebb emberi szükségletek, a lakás, az élet mindennapi kereteinek megteremtését szolgálja. Hatványozottan így van ez a falusi építészet esetében, ahol „idegen” beavatkozás, tudniillik harmadik személy, az „építész” kiiktatásával, közvetlenül a felhasználó igényei szerint, az ő szellemi és fizikai képességei által valósul meg az építészeti alkotás. Ezek az épületek – természetesen valamennyi népi építészeti alkotással megegyezően – a funkció, a forma és a szerkezet hármas egységét valósítják meg a lehető legarchaikusabb, legegyszerűbb és ugyanakkor a legtökéletesebb módon.

A falu képe a hetvenes években

A hetvenes évek elején, amikor ezek a felmérések és a hozzájuk tartozó fényképfelvételek készültek, Szék építészeti arculata méretrendbeli homogenitása ellenére már meglehetősen összetett képet mutatott. A legtöbb lakóépület a háború utáni évekből származott, ezek között azonban még jelentős számban voltak a negyvenes és ötvenes években épült, vakolatdíszes, a háború előttiekhez hasonló kivitelű házak. A hatvanas évekre jellemző egyszerű „kockaházak” sokszor csillámmal kevert vakolatukkal, meglehetősen sötét, zöldes, szürkés vagy barnás színükkel, egyszerű, funkcionális alaprajzukkal, egységes méreteikkel, típus nyílászáróikkal, sajtolt cserép vagy azbesztcement palafedésükkel nemigen ütöttek el az országszerte megszokott falusi lakóházaktól.
A háború előtt épült lakóházak, legalábbis építészeti karakterük szempontjából, két csoportra voltak oszthatók: a hagyományos (archaikus, ősi, paraszti) és az újabb típusú városias (polgári jellegű, igényesebb, gazdagabb) épületekre. Ez utóbbiak szinte már „stílusban” épültek, koruk szerint eklektikus vagy szecessziós építészeti elemek, ornamentika felhasználásával. Ezek a házak (leginkább sajtolt) cserépfedéssel, gazdag vakolatdíszítéssel készültek, méretrendjük és alakjuk (alaprajzi elrendezésük) azonban nem sokban tért el a hagyományos parasztházakétól, legfeljebb több szobával, pincével és díszes tornáccal rendelkeztek. Sajátos átmenetet képeztek azok a hagyományosnak nevezhető lakóépületek, melyek csupán vakolatdíszes utcai homlokzatukban különböztek a többi nádtetős épülettől, jobb módot és igényességet mutatva elsősorban a három nagyutca valamelyikén sétálónak.
Végül, de nem utolsósorban, hiszen az érdeklődésünk tárgyát kizárólag ezek képezték, a fenti épületek közé pont-, néha sziget- szerűen beilleszkedve, sokszor összefüggő utcasorokat, együtteseket alkotva, szép számban voltak találhatók a hagyományos, archaikusnak mondható, egyszerű, nádtetős parasztházak. A faluképben a nádtetők sok helyütt feltűntek a cseréptetők sorában, álltak a felszegi cigánysor egy helyiségből álló házai, a Pad út, a Fűzfasor, a Cigánydomb és a többiek szép együttesei. A telkeken sok helyütt – még akár az újabb lakóépületek mellett is – régi nádtetős gazdasági épületek, csűrök, ólak, pajták álltak, melyek között az igen régies jármos csűrök is képviseltették magukat. Tekintettel arra, hogy az újabb lakóépületek méreteikben és arányukban közel álltak a régiekhez, az egyes épületek sokfélesége ellenére a falukép többé-kevésbé egységesnek volt mondható, mint ahogyan egységes volt a lakosság foglalkozási struktúrája, életmódja, viselete és szokásrendszere is.
A lakóházak berendezése, festett bútorai, a régi cserépkályhák és még régebbi cserényes szabad tűzhelyeik és kemencéik sok helyütt megtalálhatók voltak. Szinte minden házban – még az újakban is – volt vetett ágy keresztszemes és varrottas párnavégekkel, szőttes ágytakarókkal. És mivel még előtte vagy talán éppen csak a kezdetén voltunk a néprajzi gyűjtőszenvedély tombolásának, a párnavégek, az abroszok, a széleskendők szinte mind régiek voltak, sőt a ládákban még több rendbeli is állt belőlük, különböző alkalmakra (lakodalom, halotti tor stb.). Éltek még a szövés és a hímzés igazi tradíciói, a textilneműk elsősorban nem eladásra, ha-nem saját használatra készültek. A fellazulás majd csak a hetvenes évek vége felé, a magyarországi kapcsolatok kiszélesedésének hatására indul meg. A textileken kívüli tárgyi anyag meglehetősen szegényes volt, a padokon és ágyakon kívül nem sok festett bútorral lehetett találkozni, a falakról pedig már jószerével eltűntek az amúgy sem nagyszámú kancsók és díszesebb tányérok. Ezeket azonban mindenütt pótolták, elsősorban hollóházi tányérokkal, de sok helyütt gyári bögrékkel és porcelántányérokkal is. A falakon mindenhol voltak olajnyomatos szentképek, a Rákóczi- vagy Kossuth-kultusz képei és első világháborús emlékképek.  Ezeknek keretei mellé tűzve (de sok helyütt önállóan is) megjelentek a családi vonatkozású fényképek, műtermi és amatőr felvételek. Általános volt még ebben az időben a lakodalmi emlékek keretbe foglalása is.
Végül pár szót arról, hogy ezeknek az épületeknek a mai meglétét pusztán a hajdan rögzített házszámok alapján nem lehetséges megvizsgálni, mert a számozás idő- közben többször is változott. A lebontott épületek házszámai megszűnnek, és ha már sok az üres telek, azok kihagyásával új számozás készül. Ezért aztán csak az egykori tulajdonosok neve szerint lehet megkeresni az egykori épületeket vagy azok helyét.