Vizesvödörből szent kehely

Jakobovits Miklós művészetéről

Vizesvödörből szent kehely

Jakobovits Miklós a kortárs erdélyi művészet egyik legsokoldalúbb és legkiemelkedőbb alkotója. Örmény katolikus családból származik, apja a Kolozsvári Magyar Színház díszletfestőjeként dolgozott, ezért már gyermekkorában megismerkedett a festékekkel, a festészeti eszközökkel és magával a munkafolyamattal. A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben. Egyetemi tanulmányait szülővárosában, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán folytatta, ahol többek között Kádár Tibor és Miklóssy Gábor voltak a tanárai, utóbbi nagy hatással volt munkásságára, miként azok a művészek is, akiket az 1950-es években megismert Kolozsváron. Nagy Alberttel, Fülöp Antal Andorral és Mohy Sándorral kötött barátsága művészi látásmódját is befolyásolta, de keramikusművész feleségétől (leánykori nevén Sárközy Márta) is sokat tanult. A külföldi alkotók közül Henry Moore szobrász volt rá nagy hatással, az ő munkáival 1965-ben ismerkedett meg egy bukaresti tárlaton.
Tanulmányai elvégzése után Nagyváradon telepedett le. Az 1960-as évek legelején a nagyváradi színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként tevékenykedett, majd a Körösvidéki Múzeumban dolgozott, valamint rajzot és művészettörténetet tanított. Az 1980-as évek közepétől egészen 1997-ig e múzeum főmuzeológusa, emellett Nagyvárad művészeti életének tevékeny irányítója és szervezője volt. Az 1989 után újjászerveződött Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is betöltötte 1996-tól 2012-ig.
Életművének részét képezi restaurátori tevékenysége is. Tempfli József megyés püspökkel közreműködve felmérte a katolikus egyházhoz tartozó műalkotásokat, valamint restaurálásukkal is foglalkozott.
Kiemelten fontosnak tartotta egy leendő erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását, amely elkezdhette volna a 20. századi alkotók munkáinak gyűjtését is.
Alkotásaira jellemző a színek elsődlegessége, ezek egymásra gyakorolt hatásának vizsgálata. Kerámiáin, szobrain is felfedezhető a színekkel, anyagokkal, textúrákkal való kísérletezés. Munkáin nem személyek, tárgyak, városi csendéletek megfestésére, hanem helyzetek megjelenítésére törekedett, a látható mögötti tartalmak kifejezésére. Rendszeresen jelen volt a megyei és országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon. 1981-ben Utrechtben volt egyéni kiállítása.
Művészeti tárgyú írásai a Fáklya, A Hét, a Korunk és az Utunk hasábjain jelentek meg.

Forrás RoMIL, Kortárs magyar 
művészeti lexikon, II., Budapest, 2000

Jakobovits Miklós művészetében új korszak kezdődik a nyolcvanas években. Az ide vezető úton művészete találkozik a kor minimalista tendenciáival, a monokróm festészettel, de az új képek egyik legfontosabb vonása a reliefszerű kialakítás lesz, a vakolt felületek előtérbe kerülése, a festészet határait már-már átlépő, erősen plasztikus megjelenítés. A nyolcvanas évek transzavantgárd szemléletének egyik jellemző vonása a tradíció újraértelmezése. Jakobovits Miklós e korszakbeli képei leginkább az Haute Pâte, angol nevén Matter Painting szellemiségével mutatnak rokonságot. Az Haute Pâte képviselői közül Jaap Wagemaker vagy Antoni Tàpies munkáiban fedezhetjük fel azt a művészi szándékot, melynek egyik fő törekvése az anyag átszellemítése, nem annyira a szó szimbolikus, mint inkább misztikus értelmében. A művészet a megszületése óta szoros kapcsolatban van a misztikummal, s ez a megközelítés a huszadik század elején megerősítést kap, egyesek egyenesen alkimistának tartják a művészeket. Jakobovitstól sem áll távol ez a gondolat, hiszen egyik művének az Alkímia címet adja. Pályája során folyamatosan kísérletezik a különböző anyagokkal, részben azért, mert élete során restaurátorként is tevékenykedik, részben pedig azért, mert keramikusművész felesége, Jakobovits Márta mellett lehetősége van megismerni és kipróbálni a kerámiakészítés különböző technikáit.
Képzeletét éppúgy megragadják a művészettörténeti múlt nagy építészeti motívumai, az antik vagy a perzsa emlékek, mint a porladó vakolatú falak vagy a hétköznapi tárgyak. Ez utóbbiak közül emelkedik ki és válik kedvelt motívumává a bádogvödör, illetve a bádogból készült különböző tárgyak. A kézi formálással, hajlítással, domborítással kialakított, szegecseléssel összeillesztett bádogtárgyakat kiszorították a tömegtermelés műanyag termékei, s ez a bádogmesterség hanyatlásához vezetett. Az okafogyottá vált, az egykori kézművességet dicsérő tárgyak a jövő leletei, a múlt emlékei. A művész „aranycsináló” tevékenysége révén megmenti őket a pusztulástól, új életet lehel a rozsdásodó, elenyésző vékony fémlapokba. Jakobovits érzékenyen közelíti meg a más számára csupán hulladékot jelentő tárgyakat, és mindig úgy alakítja át, úgy építi be őket képeibe, hogy a művészi metamorfózis során ne veszítsék el teljesen eredeti mivoltukat, őrizzenek meg valamit eredeti formájukból.
A festő művészetében előkelő helyet foglalnak el a csendéletek, s e műfaj iránti vonzalma a most bemutatott, kései munkáiban teljesedik ki. Ezekben a plasztikus, reliefszerű festményekben bár látszólag eltávolodik a csendélet klasszikus hagyományától, valójában azonban, miközben hű marad a ’halott természet’ (a csendélet francia megfelelőjének – nature morte – jelentése) felfogáshoz, megteremti a műfaj sajátos jakobovitsi változatát. Mintha az egyiptomi mumifikálás technikáját újítaná meg, finoman bevakolja, felapplikálja, festékeivel fel-ékesíti egy korszak semmiségeit. De nem elégszik meg a matéria érzékeny kialakításával, formáit mindig felruházza szimbolikus jelentéssel is. Nem lehet kétségünk, motívumai többértelműek, művészete erősen spirituális töltetű, így megengedtetik a nézőnek – s ebben a művek címe is támpontul szolgál –, hogy egy-egy bádogkompozícióban hol a Szent Hegyet, máskor a Szent Grál kelyhét vagy éppen az Isten(ek)nek épített oltárt lássa.

Nagy T. Katalin