Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő.
A nyelvművelés célja éppen az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számontartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébrentartása is.
A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti.
Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem 100 esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között.
Romló kiejtésünkön aligha lehet nyelvművelő „írásokkal” segíteni. Azokra a forrásokra kellene jobban figyelni, ahonnan a jó kiejtést tanulni lehetne. Arra, hogy a tanárok beszéde a katedrán, a papságé a templomban, a bemondóé, a riporteré a rádióban és televízióban, az előadó beszéde művelődési otthonokban kifogástalan legyen. Ettől még sajnos igen távol vagyunk.
Azt sem kell különösen bizonygatnunk, hogy az beszél szépen magyarul, aki szókincsünk gazdag tárházából mindig ki tudja választani a legmegfelelőbbet. És senki sem beszéli szépen a nyelvet, ha egy másik nyelv szavait keveri mondataiba, ha – esetünkben – a magyar beszédben fölösleges, a magyar nyelv számára idegen román szavak, a román nyelv szerkezetét magán viselő, románból fordított tükörkifejezések bukkannak fel.