Osszátok ezerrel!

„Rohan az idő”, énekelték negyven éve a népszerű slágert, pedig akkor még a legnyugodtabb ütemben zajlott az élet, s jutott idő mindenre. Nem kellett beütemezni, beosztani, megszervezni, kibeszélni, lebeszélni, betartani minden percet, mint ma. Mert ma, ha nem csinálsz napi programot magadnak, kifutsz az időből, illetve ő fut el melletted, s a kitűzött céljaid nem valósulnak meg. De minél jobban igyekszel együtt evezni az árral, s robotolsz egész nap, annál inkább azt érzed, hogy nem tudod utolérni magad. Ezért kell szigorúan betartani a programot,
tanítják a sikeres üzletemberek mindenütt, akik ha leállnak beszélni veled régi ismeretség fejében az utcán, öt perc alatt háromszor is megnézik az órát vagy a telefonjukat, mert „az idő pénz”. Hogy ezenfelül a legnagyobb stresszfaktor is egyben, azt csak most fedezték fel a tudósok, s időnként óva intenek a lazításra.

A nagy rohanásban észre se vesszük saját zsebünkben a rablót. Pedig lépten-nyomon ott van mellettünk, az utcán, az irodában, a kocsiban, a vendéglőben, a sportteremben, a templomban, az értekezleten, a színházban... mindenütt, s minden életterünket uralja. Szerényen meghúzódik egy csinos kis dobozban, s puszta jelenlétével is lopja az időnket.

Benne van minden, ami kell, egy kattintással bármelyik percben bármilyen információt meg lehet tudni belőle, csoda-e hát a függőségünk, hogy minden kérdésünkre ott keressük a választ?! De ha nincs kérdésünk, akkor is rajta vagyunk, mert egymás után jelennek meg a valós vagy álhírek a világ alakulásáról, politikai szereplőkről, celebekről, hírességekről, koronavírus-járványról, fertőzöttekről, gyógyultakról, halálozásokról, öszszeesküvés-elméletekről vagy az ezeket tagadó elméletekről, horrorhírekről, épp most feltalált csodaszerekről, melyek pár nap alatt óriási hatásokat érnek el, genderizmusról, mely egyre erőszakosabban akar teret hódítani, degenerált divathullámokról, melyek elképesztenek... és még sorolhatnám mindazt, ami a médiában ledarálódik az interneten naponta, ezerrel.

Ezt a felszólítást is: „Osszátok ezerrel!” ott olvastam az egyik videó alatt, amelyet, gondolom, megváltó jó hírnek szántak! Itt megjelenik egy kisfilm a Covid-ellenes augusztusi tüntetésekről, majd egy hosszú asztalnál az Orvosi Világszövetség tagjai ünnepélyesen felöltözve, rendre bemutatkoznak (mind híres egyetemek munkatársai, orvosprofesszorok, kutatók), és egyöntetűen azt nyilatkozzák, hogy a SARS-CoV-2 vírus nem létezik, hazugság, kitaláció, mert az embereket meg akarják félemlíteni. Hogy járvány igenis van, eddig is volt, de korántsem olyan veszélyes, mint amekkora port kavarnak neki. S ezt nagyon határozottan mosolyogva állítják, és szavukat adják rá. Az ember pedig felderül és reménykedni kezd, és mivel ki van írva, hogy „osszátok ezerrel”, osztom én is, más is, már harmadszor jelenik meg az oldalamon, s olvasom a lájkokat, hogy „na ugye, ezek a hazugok kitalálták a kovidot, ... lám, lám, fény derül mindenre!” De közben megjelenik két halálhír közeli évfolyamtársamról és egy középkorú emberről, majd ismét egy fiatalemberről, és utána mindjárt írja valaki, hogy kórházba kellett utalni, és hogy hány napig bírod a lélegeztetőgépen.

Áradnak a rossz hírek mindenfelől, de közben én is otthon szorongok agyonvitaminozva már hetedik napja, és lesem, hogy nem ugrik-e ki a lázam, csillapodik-e a köhögés, vagy jön-e már vissza a szaglásom. A háziorvos pedig biztat a telefonban, hogy erős vagyok és megúszhatom a kórházat, mert ott már telítve vannak a helyek. Újságolja, hogy megjelent a vakcina, s az majd megold mindent, hogy beoltják az egész világot, s újra helyreáll a rend. Így mondja, hogy helyreáll majd a rend. Milyen rend? Volt rend a világban eddig egyáltalán? Érzi a hangomon, hogy nem lelkesülök, s a vakcináitól se remélek semmi jót. Furcsa érzés vesz erőt rajtam. Cigánykerekeznek az információk az agyamban. Gyakran szirénázik a mentő is.

Szóval most mit kellene tenni? – kérdem magamat, mert érzem, hogy ha nem vigyázok, könnyen elbillenhet az egyensúly más szempontból is. Kikapcsolom a kütyüt, elzárom a tévét, kinyitom az ablakot, és nagyot szívok a friss levegőből. Tartani is tudom jó sokáig, úgyhogy nagy baj nem lehet. Leveszek egy könyvet a polcról, melyet idáig soha nem volt időm elolvasni, szépen türelmesen tömöm be az ezres C- és D-vitaminokat, figyelem magam, iszom a teákat, s imádkozom. Mit is tehetnék egyebet? Ebben az összevissza szőtt szörnyű pókhálóban csak a hitünk adhat kapaszkodót. A Jóisten kezében vagyunk. Hinni kell, hogy megúszszuk, hogy felerősödünk, hogy legyőzzük a rosszat, s hogy vége lesz ennek is egyszer, mint egy rossz álomnak.